Megszületik az igény a jóra

operettAz Operett jó darab, de színházban ritkán sikerül ezt bizonyítani. Lengyel rendezőben bízik a Nemzeti.

Ha Witold Gombrovicz Operett című drámájáról van szó, akkor általában minden elemzés azzal kezdi a maga eszmefuttatását, hogy mennyire sikerült színpadon megvalósítani a lengyel szerző által elképzelt operettparódiát. Ennek a gondolatfutamnak jellemzően az szokott lenni a vége, hogy az első felvonás szöges ellentétben áll az őt követő kettővel, és a rendezők nem tudnak mit kezdeni azzal a kihívással, hogy miként térjenek át groteszk paródiából valami komoly társadalomkritikává. Ha ezen a vonalon indulunk el, a Nemzeti Színházban bemutatott feldolgozásról azt mondhatjuk, hogy Andrzej Bubień talált egy megoldást a felvonások közötti távolság áthidalására: a paródiát alacsonyabb hőfokon mutatta be, majd a történelmi káosznak adott egy olyan átlátható formát, amely a maga egyszerűségében is látványos marad. A finálé végül meghozza azt a felszabadulást, amelyért csak dicséret illeti a rendezőt.

Piotr Salaber zenéje az Óbudai Danubia Zenekar előadásában nagyszerű alapot és keretet ad a Bubień-féle feldolgozásnak – látszik, hogy olyan szerző írta, aki hallott már életében operettet, és van fogalma arról, hogy milyen stílusban érdemes megszólaltatni a hangszereket. Az első felvonás harsánysága, Charme gróf (Szatory Dávid) és Firulet báró (Farkas Dénes) idegesítő affektálása és száguldozása abszolút ellentétben áll a kellemes dallamokkal. A rendező ezzel a fogással a nézőt a földön tartja, mintegy megmutatva neki, hogy hová züllik a főúri társadalom, egyúttal engedve, hogy a későbbi fejleményekben kívülállóként dönthesse el, ő hol foglal helyet a hercegek, professzorok, cselédek és csirkefogók sorában.

Trill Zsolt neve úgy néz ki, hogy egyre biztosabb garanciát jelent, ha új darabról van szó – ennek megfelelően Fior mester alakja ebben az előadásban rátalált arra a színészre, aki belülről jövő természetességgel tudja megmutatni, hogyan is jut el az imádott divatdiktátor addig, hogy a mű végén egyszerű ruhában, hitetlenkedő szomorúsággal néz körbe az élet romjain. A darab zűrzavaros történelmi jelenetében is szerepet kap a mester, hiszen a rendszert a modelleknek épített kifutó teremti meg. Ezen a színpadon vonulnak fel emblematikus figurák, akik éppúgy jelképei saját koruknak, mint annak a romlásnak, amit viselkedésükkel támogattak. Bubień ezen a ponton teljesen öntörvényűen választotta ki a karaktereket, így a káoszban találkozunk Marilyn Monroe-val, de még a legutóbbi Eurovíziós Dalverseny győztesével, Conchita Wurst osztrák transzvesztita énekessel is. A felvonulást jól értelmezhető többletjelentéssel tölti meg Albertinka (Hasenfratz-Szegvári Júlia) vágya a meztelenség után – ez a művön végigvonuló kontraszt nyeri majd el jelentését a darabhoz ilyen módon szervesen kapcsolódó, mégis egyéni megoldású végkifejletben.

A harmadik felvonásban a szimfonikusok háttérbe vonulnak és Łukasz Zółkiewicz remixe biztosítja az önmagából kifordult világ tónusosságát. A rendező ebben a felvonásban éri el a legtöbbet, hiszen a bonyolult szövésű darabnak képes adni egy olyan befejezést, amelynek üzenete van a mai korunkra nézve is. Hangsúlyos Fior mester korábbi belépője, amikor mintegy megállítva a pillanatot, a sötétségben zseblámpával néz körbe a társaságon, megállapítva, hogy ki hová jutott el az ideológiákban. Ez az a pont, amikor az emberiség már nem tud visszatérni önmagához – ahogyan az a harmadik részben el is hangzik. És ez az a pont, amely mégis megteremti a lehetőséget a visszatéréshez – amikor az ember sok rosszat lát maga körül, megszülethet benne az igény a meztelenség, azaz az eleve adott tisztaság iránt. A darab végén visszatér a szimfonikus zene, és mindenki fehér lepelre váltja felvett álarcát. Amikor a csirkefogók is levetik maszkukat és jelmezüket, mindenki egyenlővé válik, és Albertinka – igaz kissé klisészerűen – de mégis ott áll a magasban, középen, mint egy megdicsőült vezér.

Az Operett nem tartozik a gyakran játszott darabok közé sem Európában, sem hazánkban, mert komoly kihívás elé állítja a társulatokat. A Nemzeti Színház feldolgozása ugyanakkor összességében érdekes, a rendező megfelelő eszközökkel törekedett a megvalósításra még akkor is, ha helyenként túl szájbarágóssá válik a darab. Kár, hogy a klasszikus operett-érzést nem sikerül hozni egyetlen ponton sem, de valamennyire még ezt a hiányt is pótolja a jól megkomponált zene.

Reklámok

SZÁMÍTUNK A VÉLEMENYÉRE!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s